Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány

Kónya Miklósné Marika maga is mozgássérült, egyik fia pedig vak. Egykor varrónőnek tanult, ma szociális munkás szakot végez, és saját, Csepel-szigeti alapítványában hasznosítja a Motiváció Alapítványnál tanultakat.

- Mozgássérültnek születtem, rövidebb volt a jobb lábam. A csöves csont nem megfelelően záródott, és amikor a fejlődés befejeződött, 12,5 centi különbség volt a két lábam között. Anyukám emiatt adott varrónőnek, azt mondta: "Kislányom rossz a lábad, neked ülőmunka kell." Kitanultam hát a férfiszabó szakmát, de soha nem éreztem jól magam varrónőként, a hátam közepére se kívántam, hogy folyton csak üljek és varrjak, mert egyébként fára másztam, ha pedig meg kellett védenem magamat, még a fiúkat is megvertem. Szóval már gyerekként is eleven voltam, és felnőttként sem szerettem, ha korlátoztak a mozgásomban.
Gyermekei megszületéséig varrodában dolgozott, ám a kézi gomblyukazás helyett inkább a raktárosságot választotta, ahol lehetősége nyílt egy kis mozgásra, és nem napi nyolc órát kellett ülnie. Amikor aztán Hajdúnánásról családjával visszaköltözött Tökölre, a szülőhelyére, már eleve raktárban keresett munkát. Gyerekként nem számított az iskola legjobb tanulói közé, talán azért sem, mert mindennapos harcot kellett vívnia a megkülönböztetés és a csúfolás ellen, de mindig is szeretett volna tanulni. Családanyaként adatott csak meg erre a lehetősége.
- Először elvégeztem egy középfokú raktárgazdálkodói tanfolyamot, aztán negyvenegy évesen elkezdtem esti gimnáziumba járni, leérettségiztem, és most elsőéves szociális munkás szakos vagyok a pécsi egyetemen.
Közben többször megoperálták: 1986-tól korrekciós műtétek sorozata kezdődött, mert egyre nehezebbé vált számára a járás. De amikor felépült, ismét aktivizálta magát: a kilencvenes évek elején többek között a Vakok Intézetének szülői egyesületében tevékenykedett.
- A második fiam szülés közben megsérült, nem lát - magyarázza, hogyan került kapcsolatba a Vakok Intézetével. - Az egyesületünket 1993-ban meghívták a nyitott város akciócsoportba, én pedig jelentkeztem a munka koordinálására. A programnak a Motiváció Alapítvány adott helyet, így ismertem meg Ágit és az alapítványt.

A Motiváció Alapítványtól a saját szervezetig
Marika eleinte csak az adatlapok összesítése miatt járt be a Motiváció Alapítvány irodájába, nem sokkal később azonban főállású munkatárs lett.
- Ági kért meg, hogy legyek a titkárnője. Amikor odakerültem, akkoriban indult a munkaközvetítő, aztán a személyi segítő szolgálat, melynek elindításában már én is segítettem, ezen kívül részt vettem konferenciák szervezésében, pályázatírásban, mindenben, ami az alapítvány életében történt. Nagyon tetszett, amit Ági fogyatékos ügyben tett, mert a személyes tapasztalatom egészen más volt. Az alapítványnál megfogalmazott és alkalmazott alapelvek számomra teljesen újak voltak. Megfogott az önálló életvitel programja, és okulva saját gyerekkorom keserveiből, ebben láttam a jövőt.
Marika számára nemcsak a szemlélet és az alapítványnál folyó munka volt új, a munkahely hangulata is magával ragadta:
- Egyáltalán nem volt furcsa, hogy fogyatékosok közé kerültem. Más helyekhez képest sokkal jobban éreztem magam, mert kimondatlanul is összetartottunk. Biztonságot adott, hogy közösséget formáltunk. Valahogy azt éreztük, hogy minden egyes program, pályázat előrébb viszi a mi saját életünket is.
Néhány év után mégis megvált az alapítványtól, mert már túlzottan megterhelő volt számára a napi ingázás Tököl és Budapest között.
- Romlott a lábam, és egyre nagyobb terhet jelentett már bejárnom, mert akkor még nem volt autóm. Így 1999-ben eljöttem az alapítványtól. Először otthon maradtam, de pánikbeteg lettem, mert a semmittevést nem bírtam elviselni. Amit az alapítványnál láttam, lökést adott ahhoz, hogy ne üljek ölbe tett kézzel. Arra gondoltam, hogy amit ott tanultam, megpróbálom tágabb lakókörnyezetemben, a Csepel-szigeten is alkalmazni, mert itt senki nem foglalkozott a fogyatékosok ügyével.
A 2000-ben helyi vállalkozók segítségével Marika által létrehozott Nap és Hold Alapítvány a Motiváció Alapítvány nyomdokában jár. Célja, hogy a havi mozgássérült klubtalálkozók és alkalmi kirándulásokból álló egyesületi életnek alternatívát teremtsen az önálló életvitel szellemében. Több, mint harminc embernek kínál munkát rehabilitációs munkahelye, körülbelül ugyanennyien veszik igénybe a nappali foglalkoztatót, emellett konferenciákat szerveznek, és évente jótékonysági bált rendeznek.
- Ezen épek és sérültek is fellépnek, ezzel próbálom az integrációs szellemet terjeszteni.
Úgy érzem, nem eredménytelenül: eleinte ugyan mindenkinek kicsit megrázó volt, hogy ennyi sérültet látnak együtt, de ma már várják a szigeten élők a bált.
Marika információi szerint közel 200 fogyatékos ember él a Csepel-szigeten, ahogy mondja, nekik az életével is példát mutat.
- Szerencsésnek érzem magam, mert rokkantnyugdíjasként is dolgozom, igaz soha nem tudtam elképzelni, hogy tétlen legyek. A Motiváció Alapítványnál megtanultam, hogy mennyi minden van, amit egy fogyatékkal élő is megtehet.

Vissza