Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány

Kajári József András csupán három évig dolgozott a Motiváció Alapítványnál, de máig szívesen látott vendég. Míg a beszélgetéshez csendes zugot keresünk az alapítvány irodájában, sorra állítják meg régi munkatársai. Mindenkivel vált néhány szót, mintha csak tegnap lépett volna ki a cégtől, pedig már hat éve. Azóta mozgássérültként szokatlan karriert futott be, saját egzisztenciát teremtett, fizetéséből még autólízingre is futja.

"Integrált" gyerekkor
- Majdnem ötéves voltam, amikor megtanultam járni, emiatt a Pető Intézetben is sikertörténetként tartanak számon. A karrierem amúgy azzal kezdődött, hogy bekerültem a normál általános iskolába, ahol egyedüli mozgássérültként is meg kellett állnom a helyemet - meséli.
Aztán később is így volt ez más közösségekben is. Lételeme lett az önállóság. A szülei is erre nevelték, kénytelenek voltak, mert a hetvenes években a társadalom nemigen vett tudomást a mozgássérültekről.
- Voltak az egészséges gyerekek meg a többiek, akiket nem fogadott el a társadalom, és akik közé én is tartoztam. Mégis szerencsém volt, mert a szüleim megtehették, hogy harcoltak értem.
Pedig nem volt egyszerű, Törökbálinton például két általános iskola is elutasította a fiú felvételét, anélkül hogy megnézték volna. Akkoriban ugyanis a mozgássérülteket többnyire az értelmi fogyatékosokkal azonosították. De a szülők nem hagyták annyiban, így került hetes iskolába Budára, a Németvölgyi útra. Csak péntekenként utazott haza, közben gyakorolta az önállóságot. Ez jól jött a szakközépiskolában is, ahol elektromechanikai műszerésznek tanult.
- Ez nem volt jó döntés, nem nekem való szakma a tévé-rádió műszerészség. Az elméleti részét azért máig nagyon szeretem - summázza a középiskolai éveket.

Találkozás a sorstársakkal
Alig érettségizett le, már műtötték, ez a sokadik beavatkozás volt. Elhelyezkedésről viszont szó sem lehetett, így munkanélküli lett. Ez sorsfordító, mert egyik alkalommal a munkaügyi központban szóltak neki, hogy a MÁI-ban indul egy számítógépkezelői és könyvelői tanfolyam. Másnap már újból iskolapadban ült, Ilisics Gábor volt a szomszédja. A tanfolyam után Törökbálinton egy ügyvédi irodában helyezkedett el, de amikor a szülei vidékre költöztek, bevonult a MÁI-ba. Ilisics Gáborral, akivel addigra jó barátok, szobatársak lettek. Ő csábította az alapítványhoz is. Így 1995-ben felhagyott a törökbálinti ingázással és három éven át az alapítvány belvárosi irodájába járt naponta munkába. Az informatikai rendszer kialakításával, pályázatírással foglalkozott, kimutatásokat készített, segített a könyvelőnek az elszámolásokban, szerkesztőként közreműködött a Személyi segítők kézikönyvének elkészítésében. Közben egy új világot ismert meg, a fogyatékos emberekét.
- Azelőtt soha nem kerültem kapcsolatba mozgássérültekkel. Annyira integrált környezetben nőttem fel, hogy a fogyatékosokról jóformán alig tudtam valamit. Amikor az alapítványhoz kerültem, akkor láttam, hogy vannak mások is, akik az enyémhez hasonló problémákkal küzdenek. Itt mindig volt időnk egymásra, összekovácsolódtunk, nem számított, hogy melyikünknek milyen fogyatékossága van. Igaz, ekkorra teljesen megváltozott a világ is, elfogadottá kezdett válni a másság.

Reális célok mentén
Amikor Kajári József András 1998-ban elhagyta az alapítványt, távozásának elsősorban anyagi okai voltak, egy gumiabroncs-importőr céghez ment háromszor annyi fizetésért, de tulajdonképpen ez az alapítvány számára is sikert jelentett, Józsi pozitív példaként vonult be a történetükbe.
Nem véletlenül, a harmincas éveiben járó fiatalember szereti a kihívásokat. Azt mondja, az anyagiak mellett ez ösztönözte mindig, amikor váltott. De ezért tanulta meg a jelnyelvi kommunikáció alapjait, és kóstolt bele a rendszerprogramozásba is, még ha oklevelet nem is szerezett végül a felsőfokú tanfolyam elvégzéséről.
Ma egyedül él, elvált, eddig csak a családalapítás nem valósult meg elképzelései közül, de türelmes.
- Az csak egy dolog, hogy most éppen hol tartok, az nem mindegy, hogy hova jutok - véli. Búcsúzóul még hozzáteszi: - Fontos, hogy az ember reális célokat tűzzön maga elé, és tudjon megállni egy pillanatra, amikor valamit elér. Enélkül nem szabad továbblépni.

Vissza